Nem titkoltan azzal a céllal érkezett Szegedre, hogy a magyar felnőttválogatottnál is felfigyeljenek rá. Az első nyolc mérkőzésen tanári teljesítménnyel tette le névjegyét: minden alkalommal kezdőként szerepelt, és egy gólt is szerzett. Vele beszélgettünk.
– Mikor és hogyan kezdődött labdarúgó-pályafutása, és minek hatására kötelezte el magát a sportág mellett?
– Tízévesen kezdtem focizni szülővárosomban, Csíkszeredában, ahol három esztendőt fiúkkal játszottam együtt, mivel nem volt külön női együttes. Onnan Székelyudvarhelyre kerültem a helyi női csapatba, öt évet töltöttem ott, majd Svédországba futballoztam másfél évig, mielőtt az idén nyáron Magyarországot választottam.
– Mégis, miért lesz egy fiatal csíkszeredai lányból focista?
– Kicsi koromban leginkább csak fiúkkal barátkoztam, akik mind már csapatban fociztak, velük játszottam ötéves koromtól, így kerültem később, tízévesen a helyi klubba. A családban egyébként senki sem futballozott, édesanyám és a nővérem kézilabdáztak. Egyedül a nagytatám volt nagy focirajongó, de vele sem néztem meccset. Annyira nem kötött le a meccsnézés – manapság ez persze már változott –, inkább azt szerettem, ha magam rúghatom a bőrt.
– Mint említette, a román pontvadászatból az elitbe: Svédországba vezetett az útja. A svéd női labdarúgást aligha kell bárkinek is bemutatni, a skandinávok hosszú idő óta a nemzetközi élmezőny meghatározó szereplői, és klasszisjátékosok sorát termelték ki: Európa-bajnoki arany- és ezüst-, világbajnoki ezüst- és bronzérmek színesítik a válogatottjuk kollekcióját. Mit jelentett az ön karrierjében ez az északi kitérő?
– Rengeteget tanultam Svédországban! A székely válogatottban ismertem meg Herczeg Andreát, általa kerültem ki, és tölthettem el előbb egy évet vele együtt a Töcksfors IF-nél, majd fél évet az IK Rössö Udevalla gárdájánál. Mindkét csapat a két profi liga alatti első osztályban szerepel, ami tulajdonképpen a harmadik vonalnak felel meg. Ez a harmadik liga színvonalában minimum felveszi a versenyt a magyar NB I-gyel. A két ország futballja ezzel együtt teljesen más, hiszen míg a svédek a fizikai elemekre építenek, addig itthon a technika, a taktika dominál a női futballban is.
– Miért döntött úgy idén nyáron, hogy elhagyja Svédországot, és hazajön?
– Úgy éreztem, hogy változásra, új kihívásra van szükségem. Menedzserem, Kocsis Edy ajánlotta Magyarországot, mert mégis közelebb van Székelyföldhöz, ráadásul gyermekkori álmom volt, hogy valamikor majd a magyar válogatottban szerepelhessek. Ha a magyar bajnokságban futballozok, akkor jobban szem előtt vagyok, úgy gondolom, innen könnyebb felhívnom magamra a szakemberek figyelmét. A Ferencvárosnál is voltam próbajátékon, de végül a Szeged, a Szent Mihály mellett döntöttem, mégpedig azért, mert számomra a legfontosabb szempont a minél több játéklehetőség.
– Meg sem fordult a fejében, hogy kettős állampolgárként a román felnőttválogatottban szerepeljen?
– Igaz, hogy U14-től U19-ig végigjártam a korosztályos román válogatottak ranglétráját, és a felnőttekkel is részt vettem Balaton-kupán, illetve edzőtáborban, de szerencsére hivatalos mérkőzésen nem szerepeltem, ami nagyban megkönnyíti, hogy adott esetben majd pályára léphessek a magyar válogatottban. Ahogy említettem, a felnőtt magyar nemzeti tizenegy mindig is a szívem csücske volt, Székelyföldön felnőve büszkén vallottam és vállaltam magyarságomat.
– Ifjú kora ellenére rendkívül érett játékkal hívta fel magára a figyelmet a Szent Mihály eddigi találkozóin, a csapat igazi vezéregyéniségévé vált. Mit gondol, mire van szükség ahhoz, hogy a válogatott ajtaján is eséllyel kopogtasson?
– Csak és kizárólag a munkában hiszek, vallom: be kell érnie a munka gyümölcsének. A kemény csapattréningek mellett ezért minden nap külön is edzek azért, hogy jobb és jobb legyek. Reggelente edzőterembe járok, próbálom úgy beosztani az időt, hogy a két edzés között legyen elegendő pihenőm. Alapelvem, hogy minden egyes tréningen száz százalékot kell nyújtani, legyen szó egyéni edzőtermezéséről vagy esti csapatfoglalkozásról. A siker titka számomra a munka, a munka és a munka, tisztában vagyok azzal, hogy nem repül a számba a sült galamb…
– Nyolc bajnoki összecsapáson jutott túl az újonc Szent Mihály, egy győzelem mellett hét vereség a mérleg, ugyanakkor valamennyi meccsen számos pozitív, biztató elemet lehetett felfedezni a játékukban. Hogyan értékeli az eddigieket?
– Újonccsapatról van szó, melynek óriási a szíve, és hatalmas a lelkesedése, ezért minden ellenfél dolgát megnehezíti: senki sem mehet ellenünk biztosra! Kőkeményen dolgozunk, hiszen tudjuk, ahhoz, hogy versenyben legyünk a riválisokkal, ahhoz, hogy eséllyel harcolhassunk a bennmaradásért, nekünk kétszer vagy háromszor annyi munkát kell elvégeznünk, mint a Fradinak, az MTK-nak vagy a DVTK-nak. Nagyon fiatal a társaság, és nincs is annyi idegenlégiósunk, mint a többi együttesnek, amit egyébként egyáltalán nem tartok hátránynak. Tény azonban, hogy rengeteget kell dolgoznunk, és szerintem meg is látszik a bajnokság kezdete óta, hogy ha még a szerzett pontokban nem is feltétlenül tükröződik, de játékban folyamatosan, mérkőzésről mérkőzésre fejlődünk. Egyetlen meccsen sem feltartott kézzel lépünk pályára, nem ismerünk elveszett labdát és elveszett helyzetet, van szívünk és tartásunk, szóval máris bebizonyítottuk: helyünk van az élvonalban. Most szombaton fontos találkozó vár ránk a tabellán mögöttünk álló Pécs otthonában, úgy érzem, ha azt hozni tudnánk, még nagyobb meglepetésekre is képesek lehetünk a folytatásban!
– Ön 19 évesen nemcsak a védelem vezére, azaz nem csupán hátul szervez és irányít, de a támadásépítésből is kiveszi a részét, többek között hosszú, pontos indításaival. Hogy érzi, mely játékelemben kellene még előrelépnie?
– Akadnak olyan pillanatok a mérkőzéseken, melyeken célszerűbb lenne egyszerűbb megoldásokat választanom, erre próbálok figyelni minden egyes edzésen. Arra törekszem, hogy a tréningeken is mindent úgy tegyek, ahogy az edzőnk, Hódi Mihály kéri, mert hiszek abban, hogy amit csinálok edzésen, azt csinálom mérkőzésen! Tehát próbálok higgadt és nyugodt maradni, azon dolgozom, hogy ne „parázzam” túl a meccseket. Ez az első fordulóban sajnos nem sikerült, ami meg is látszott a teljesítményemen, sajnos óriási hibákat vétettem, ami nagyon bántott, de úgy érzem, sikerült tanulnom ezekből a hibákból, és a rengeteg befektetett munkának hála rövid idő alatt nagyon léptem előre.
– Szóba került interjúnk elején a meccsnézés: a férfi vagy a női mérkőzéseket követi-e figyelemmel egy a magyar felnőttválogatottba vágyó NB I-es női futballista?
– Mindkettőt, de csakis a legmagasabb szinten. Tudom egyébként, hogy sokan hajlamosak legyinteni a női labdarúgás hallatán, és tagadhatatlan, fizikai téren óriási a különbség a férfiak javára, de hadd jegyezzem meg: a lányok még inkább odateszik magukat, mint a fiúk, nincsenek a szimulálások, tehát a jó női mérkőzésekből is rengeteget lehet tanulni. Az a filozófiám, hogy olyan fociz nézzek, ahol magam is játszani szeretnék, márpedig én a „topra” akarok eljutni. Így aztán előszeretettel figyelem a fiúknál a Barcelona, a lányoknál például a Wolfsburg meccseit, illetve természetesen a válogatott találkozókat.
– Minden derbinél úgy ül le a tévé elé, hogy azt figyelje, mit lehet tanulni az egyes csapatoktól és játékosoktól?
– Pontosan így van, egyetlen meccset sem szurkolóként szemlélek, hanem azt figyelem, hogy mit csinál leginkább az a játékos, aki az én posztomon játszik: mit tudok tanulni, miben tudok fejlődni. Amikor korábban néhány csapattársammal kimentünk egy El Clásicóra, számomra ott sem a hangulat, az élmény, a miliő volt a lényeges, hanem arra koncentráltam, honnan indult a labda, ki által, milyen megmozdulások voltak, ki adta be, ki fejezte be stb. Tehát mindig igyekszem azokra az apró dolgokra, nüanszokra koncentrálni, melyek által jobb labdarúgóvá válhatok.
– Akad kimondott példaképe is?
– A legnagyobb kedvencem az argentin Lionel Messi, aki persze abszolút nem a posztomon játszik. Nagyon kedvelem az amerikai női válogatott csatára, Alex Morgan, illetve a német színekben szereplő Marozsán Dzsenifer játékát is. Ami pedig a saját szerepkörömet illeti, belső védőként a fiúknál a spanyol Piqué, a lányok közül a svéd Nilla Fischer számomra az etalon.
– Elképesztő céltudatosságot és profizmust sugároz: a határ a csillagos ég?
– Úgy fogalmaznék, míg korábban az álmom volt, hogy a fociból megéljek, most már ez tervvé, céllá változott, amit el szeretnék és el is fogok érni. E tekintetben rendkívül eltökélt és határozott vagyok. Profi szeretnék lenni, tehát amit lehet, profin kezelek, még a legapróbb dolgokat is. Svédországban az utolsó félévemben az edző egy mérkőzésen a kispadra tett, és az utolsó öt percre állított be játszani. Majd az következő alkalommal jelezte, látta, hogy tényleg nagyon profin kezeltem a helyzetet, egész héten még a szokottnál is keményebben dolgoztam az edzéseken, hogy megmutassam: ott a helyem a kezdő tizenegyben. Vissza is kerültem a következő meccsre! Abszolút megerősítenek az efféle visszajelzések, ugyanakkor nem kérkedni akarok a profi hozzáállással: szeretném, ha az eredmények beszélnének helyettem.
– Három hónapja él és játszik Szegeden. Megszerette a várost, a közösséget?
– Minden tekintetben megtaláltam itt a számításomat, nagyon szimpatikus a város és az emberek is. Be kell vallanom, nem nagyon marad időm felfedezni Szeged nevezetességeit, megismerkedni emlékeivel, múltjával, hiszen leginkább a focira összpontosítok. Megkedveltem a közösséget, megkedveltem a csapatot is. Nekem amúgy a labdarúgás mindig is egyfajta családnak számított, bárhol is játszom. Svédországban is a csapat volt a családom, itt is a csapat a családom, már természetesen az otthoniak mellett. Mindig is a foci és a csapat volt számomra a legelső, nem tudom és nem is akarom másképpen elképzelni az életemet.
A második fotó forrása: Sas Gábor „Sasi” Photo (FTC)
